Énekesek

Sivák Barnabás 1905-ben született az észak-magyarországi Péder községben. Apja juhász volt. A család így többször is lakóhelyet változtatott aszerint, hogy melyik földbirtokosnál kaptak munkát, de mindig Abaúj megye területén éltek. Önálló életét, mint juhászbojtár, Mezőnyéken kezdte el. Huszonhárom éves korában nősült meg, s a fiatal pár Cekeházára kötözött. Ez az Abaújszántóhoz tartozó, mintegy háromszáz lakosú, dombokkal-hegyekkel övezett kisközség vált állandó otthonukká. Innét vitték el katonának a Felvidék visszacsatolása idején, majd ide tért haza 1945-ben az orosz hadifogságból. A földosztás során öt hold földet kapott, de igazi megélhetési forrása a földművelés mellett mindvégig a juhászat maradt.

A pásztorkodás sajátos életformája és színes, konzervatív hagyományvilága elválaszthatatlan kapcsolatban áll Sivák Barnabás népdalművészetével. A legszebben díszített, régi stílusú dalait a pásztornemzetségből származó édesanyjától és anyai nagybátyjától tanulta még gyermekkorában. Daltudása a költözködések során sokat bővült: Észak-Magyarország jellegzetes népdaltípusait szinte kivétel nélkül megtanulta. Katonáskodása alatt is sok dallal ismerkedett meg, és jó hangjára már ott felfigyeltek, őt tették meg előénekesnek. Zenei érdeklődésére jellemző, hogy juhászkodás közben megtanult az általa elérhető összes hangszeren játszani: tárogatózni, klarinétozni, furulyázni, hegedülni és harmonikázni.

 A Sivák család kiváló zenei képességeire 1958-ban Sztareczky Zoltán figyelt fel. Apa, anya, gyermekek, unokák – mind jó énekesek voltak. A családfő Sivák Barnabás példamutatása nyomán a gyermekek, egyéni tehetségükhöz mérten, alkotó módon formálták tovább az immár sajátjuknak érzett dallamokat.  A cekeházi Sivák család népdalművészete címmel 1972-ben napvilágot látott monográfiájában Sztareczky és – halála után – munkájának folytatója, C. Nagy Béla az egyik legizgalmasabb jelenségnek: az egyes dalok életének és változásainak, a népzene lényegét jelentő változékonyságnak konkrét elemzését végezhette el.

Sivák Barnabás jellegzetes pásztoros előadásmódja a régi stílusú, kötetlen ritmusú dalokban érvényesül a legszebben, legváltozatosabban. Éneklését hallva úgy érezzük, nem felidéz egy régóta ismert dalt, hanem most, a szemünk láttára, fülünk hallatára alkotja, még akkor is, ha azt az elődöktől örökölte. Számára a dallam erős variálódása egészen természetes volt: „Persze hogy más a nótája, hiszen a mondatok is változnak a versekben.” A dallam szabadabb, merészebb kezelése a díszítésben is jelentkezik. Nemcsak a dallamlépéseket összekötő szokásos átmenőhangokat használja, hanem a főhangoktól távolabbra kilendülő ornamenseket is, melyek szélesre tágítják a dallamvonalat. Hangvétele érzelmekkel telített, expresszív.

Dalairól számos felvételt őriz a Magyar Rádió és a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének hangarchívuma. Népdalkincsét a ma nevét viselő abaújszántói népdalkör szeretettel élteti tovább.

A Népművészet Mestere kitüntetést 1961-ben kapta meg.